Vägabo(lo)ndok

Reggel az volt a tervünk, hogy a napfelkeltét majd a partról nézzük. Füstbe ment persze, mert restek voltunk felkelni. Nincs mit szépíteni. Azért az erkélyről jutott belőle némi hangulat.





A reggeliről nem szólnék s képeket sem közölnék - mindenkinek így a legjobb. :) Persze, szuper hogy nem kellett éhesen elindulni.
A mai napi etap 60 km, végig a tengerparton. Szó sincs autópályáról. A tegnapi naphoz elfelejtettem leírni, hogy Miki mennyire ügyesen vezet hegynek fel, s szerpentinen le, keresztül-kasul szűk utcákon át. Én ugyan rendszeresen ciccegek, meg sziszegek, meg nyomom a féket, próbálom beúzni az oldalam, hátha így elkerülhető a falnak dörgölőzős, autó(s)törős jelenet a Driver 3-as PS2-es játékból, amit bátyám napok óta emleget. Ezért is vezet ma ő, mert Nizzát állítólag betéve tudja a játékból. Ilyen az mikor a virtuális világ megelevenedik. Miki és bátyám a paráimon jókat mosolyog.  De azt érzem, Móni a szíve mélyén megért enegem. Mikor tegnap megérkeztünk Sanremoba és szembesültem azokkal a szűk, de száguldós utcákkal, csak annyit tudtam mondani, hogy eszem, szívem megáll. Bár ismerem a mondást, hogy klasszikust csak pontosan illik indézni, de a nőülési folyamatomhoz kevésbé passzolt volna már az eredeti ford fairlane-i idézet. Azért jót rötyögtünk, mindenki tudta, mire is gondolok. Szóval ma bátyám volt a soros a volánnál, Miki legnagyobb bánatára, mert nem nagyon érzi magát komfortosan autóban, ha nem nála az irányítás. Megint belekezdtem a szokásos téritési próbálkazásomba, hogy tuti van a szomatikus hányingernek valami pszichoizé része is, de aztán lepattintott, ahogy szokott. Ideje lenne végre tényleg elfogadnom, hogy kinek kinek a maga hite szerint. Majd ha nagyon zavarja, kezd vele valamit.

Irány ismét Monte-Carlo, már csak átutazóban, a látvány még megért néhány képet; van benne azért valami amitől "szó bennszakad", ezért mesélnek inkább a képek.







Nizza felé félúton


Itt picit megpihentünk, Gáborék felmásztak az alábbi  hegy tetejére (sem az itt nevét, sem a hegy nevét nem tudom sajnos most visszaidézni), mi meg őriztük az autót, mert parkoló nem akadt egy Oldtimer találkozónak köszönhetően. Sajnos csalódás volt számukra, hogy csak a csúcson, a kis templomnál derült ki, hogy a kilátás nincs ingyen, € 15 fejenként. Tesóm az a típus, aki ilyenkor már csakazért se. De az odavezető út azt mondják, nagyon szép volt. Ilyen is van, hogy nem a cél, hanem maga az út a lényeg.









A szállásunk Nizzában kellemes bugyirózsaszín, de nagyon jól áll neki a halványzöld zsalugáter. Kicsit hamar érünk, de azért elintézik, hogy tiszta szobába érkezhessünk. Segítőkészek - hurrá - van francia vendégszeretet. Viszont a tegnapi vegytiszta franciák képzettársítás mára szertefoszlik. A kilátás bátyáméktól pazar. Épp érkezik egy komphajó, ami Szardínia és Korzika között közlekedik. Monumentális s lebilincselő végignézni, ahogy elnyeli azt a rengeteg személyautót, majd óramű pontossággal és precízséggel kidokkol a kikötőből.











Tavasz van, de lent a parton már rengetegen aranybarnára sülve monokiniznek. Első dolgunk megnézni, milyen is a tengerpart. Jó köves, s erősek a hullámok, de engem most semmi sem tántoríthat attól, hogy megmártózzam a 15 fokos  vízben. Szerencsére Miki is hasonló terveket szövöget, így egy közös ebéd után elválnak bátyáméktól útjaink, s mi a partra, ők meg Nizzába tartanak. Útközben ilyen fák borulnak a partot szegélyező padok fölé. Tavasz van, s minden bódító illatot áraszt. Még azt ki kell nyomoznom, milyen fával is van dolgom. Az illata leginkább jázmin.





A strandolásról nem készült kép - ez is így a legjobb mindenkinek. Irtó hideg volt, nyakig elmerültünk azért a vízben, istibizi április közepén fürödtünk az alig 15 fokos Ligur- tengerben. Majd vagy 2 órát napoztunk s kavicsot gyűjtöttünk. Élvezhettük egy szintén nagyon barátságos (szerintünk kicsit kalahüttyös) nőnek a társaságát, aki mindenáron fotót akart rólunk készíteni, de sajnos (vagy szerencsére) nem sikerült közös nevezőt találnunk a verbális kommunikációban, így sose tudjuk meg valójában mit akart, s ő sem, hogy mi azt miért nem akartuk annyira.



Délután bringát béreltünk a VeloBleu-n, Meglepően flottul ment minden - leszámítva azt, hogy semmi infó nincs a honlapjukon franciától eltérő nyelven, de a Google (Translate) most is a barátunk. Simán regisztráltunk, s már kerekeztünk is a Côte d’Azur-ön, ahol bebizonyosodott, hogy az azúrnak is van legalább 50 árnyalata, ha nem több (de sokkal több). Szabadságélmény - ezt köszönhetem a bringának mindig. A táj része vagyok, de mégis haladok és szárnyalok, és élek, és lemaradok. Miki GoProval vette videóra a látképet, s mivel félt, hogy nincs elég jó kondiban, és majd nem bírja a tempót, így mindig több száz méterrel előttem járt. Szerintem nagyon élvezte.











A nizzai repülőtér látképe alant. Minden 3-5 percben felszáll egy repülő. Miki szerette volna megörökíteni ezt is, nálam meg elszakadt a cérna, hogy miért kell mindig elmulasztani a jelen pillanat teljességét, azért hogy megörökíthessük. Ha mindig csak megörökítünk, akkor hol marad a pillanat megélése. Mintha ellopnánk a jelenből azt a pillantot a sohasebe. S jól tudtam, ez nekem is szól. Egyrészt hogy régóta gondolkodom, hogy milyen okos a hollywoodi filmipar, hogy elénk vetítette a Terminátor filmekben, hogy milyen lesz majd ha a gépek lázadnak, s mert várjuk az emberszabású gépeket, közben nem vesszük észre, hogy mindez már rég zajlik. Csakhogy nem embergépekkel, hanem kütyükkel, telefonokkal, drónokkal, etc. Csak kérdezem, hogy simogatjuk-e annyit egymást mint az okosbigyóinkat? Szoktunk-e olyan csodálattal tekinteni a szeretteinkre, mint amilyen csodálattal egy repülőt, hajót, legújabb okostelót (kinek-kinek mi a szívének legközelebb álló) tudunk isteníteni? Magamtól is kérdem. Annyi időm elmegy Facebookra - most blogra, megörökítésre, de hogy tuti kell ez? Nem lehet, hogy a pillanat úgy teljes, megélve, átélve, s elengedve? Magam sem tudom. Lehet, itt is Anikó első törvénye érvényes, hogy az életben ne vagy-vagy-ban gondolkodjunk, hanem lehet is-is-ben is (nem arra a szervezetre gondolok). Hanem hogy nem kell választanom, hanem találhatok olyan működési módot, ahol Miki szabadon videózhat, én blogolhatok kedvemre, s mindeközben a pillanatot is tudjuk élvezni közösen.



Leültem a tengerpartra s csak éreztem a nagy kékséget.






Kis idő eltelt, mire észrevette, hogy már nem követem bringával, s visszafordult, hogy megkeressen. Aztán leült mellém, elmondtuk egymásnak, ki hogy élte meg az iménti vitát. Beismertük, hogy mindkettőnknek igaza van s hogy végülis egyikőnknek sem, de nem is igazán fontos már. Megjöttek a színek is. Csodás volt ez a mai naplemente, és majdnem elkerekeztünk mellette. Annyira jól értek ahhoz, hogy elrontsak meghitt pillanatokat, de már egyre többször tudok tudatosan kimászni s felhagyni a sértődött kislány működésemmel. Nagyon hálás vagyok a máért. Tesómékért, Mikiért, a szabadságért, barátokért, a két héttel ezelőtti újjászületésért. Élet van - olyan  dolce vita féle.