A tegnapi tudosítás elmaradt  lévén nagyrészt utazással telt, s mire Toulouse-ba értünk a csapat már a szálloda előtt várt, hogy kezdődhessen a protokoll vacsora. A tárgyalótermi kétnapnyi szoros összezártságra elő kell ám készülni, nem lehet csak úgy éhgyomorra érdekegyeztetés címén egymásnak esni. :)  De nem szaladok ennyire előre. Reggel még sétáltunk egyet Nizzában. Képek a strandról, ahol fürödtünk:

Azután reggeli, s indulás, de előtte még a teraszon egy jelenet ragadott meg bennünket. Egy bácsi reggelizett magányosan, s két sirály társaságnak melléje szegődött. Kicsit beszélgettek egymással. Gondolom a bácsi is sejtette, hogy a társaság talán nem csak a személyes varázsának, de a púposan megrakott tányérjának is szól, így egy-egy falattal hálálta meg a sirályok jelenlétét. A fényviszonyok nem kedveztek a képeknek, de mégis örülök a megőrzött pillanatnak, aminek mind átadtuk ott helyben magunk.

Aztán nagyon sok km következett, nem számszerűsítem, mindannyian kornyadoztunk, kivéve Mikit. Ő vezetett megint - remélem, mindenkinek így volt a legjobb. Megvitattunk családi helyzeteket, ki hogyan látja az öreg éveket, szerintünk miként lenne érdemes megélni ezeket, s hagytuk, hogy mindenki úgy lássa, ahogy neki az kellemes. 

Móni kérésére Marseilles-ben terveztünk egy megállót, mert a kolléganője szerint egy igazi ékszerdoboz. Az úton, hogy a bennem kavargó nyugtalanságot (az előttem álló két nap tolmácsolással járó szorongását) csillapítsam, elkezdtem hallgatni Márti letöltéseit, amit az újjészületés hétvégén Évi rögzített. Az egyik letöltéshez meditáció is kapcsolódott. Észrevétlen csúsztam bele a vezetett meditációba. Annyira erőteljesen hatott, hogy azon kaptam magam, hogy egyre szaporábban veszem a levegőt, s hogy újraélem a születésem. Tudom, fura ez, de mégis így történt. Elindultak a könnyek, s mikor a meditációban épp az a rész jött, hogy most befordulok a szülőcsatornába, éreztem, hogy ki kell nyitnom a szemem. Épp egy sötét alagúton haladtunk keresztül. Megdöbbentett, hogy mennyire összhangban van az alagút (kint) a meditációban (bent) megjelenő szülőcsatornával. Ilyenkor mindig megnyugszom, hogy az életben rend van, mindig minden a helyén történik, a megfelelő időben. Marseilles szűk utcái tovább erősítették bennem a születés szorongató élményét, hogy már meglehetősen nagy baba voltam, s hát sem Anyunak, sem nekem nem volt zökkenőmentes a természetes szülés s születés. De mégis nagyon hálás vagyok Neked Édesanyám, hogy ilyen bátor voltál, kitartottál mellettem, s köszönöm a szülésznőnek is, aki nem hagyott vákumozást, semmi beavatkozást, csak hagyták, hogy mi ketten csapatmunkában tegyük amit tennünk kell. És köszönöm szépen annak a sok medikusnak, akik mindeközben gyengéden jelen voltak, s simogatták, támogatták Anyut a folyamatban. Na de szóval Marseilles. Első blikkre megrettentünk. Piszkos, zsúfolt, eklektikus. Eltévedtünk, A GPS össze-vissza navigált. De mielőtt elértük a várost, egy hatalmas templomot láttunk magasodni a város felett. Jó lett volna megnézni, és végül addig kanyarogtunk, hogy "véletlen" az odaveeztő útra tévedtünk. Felmentünk, s a látvány sok mindenért kárpótolt. A szűk s meredek utcákért, a szorongató érzésért, hogy sehol egy nyilvános WC, s hogy amit végül találtunk per pill épp koedukált volt. A Notre Dame de la Garde székesegyház megér némi lépcsőzést - Miki képei is színesítik most a galériát: 

Körpanoráma


Ajtódísz - MM




A mennyezetről hajó- s repülőmakettek lógtak




Az a mintázat...


Hajólevelek a falon




Marseilles - ékszerdoboz - olyan össze-vissza is van benne minden, mint egy ékszerdobozban :)

Egy gyors maradékokból összedobott, "meghitt" autóban elfogyasztott ebéd után újra robogtunk délnyugat felé. Barcelona épp csak 100 km-re van Toulouse-tól, Eszterke, akár már be is ugorhatnánk hozzátok - de jó is lenne megismerni Dávidot személyesen is!! Tündéri gyerkőc!!

Megérkeztünk végül némi csúszással Toulouse-ba. Jó benyomást keltett elsőre, de sehol egy parkoló, GPS anomália, idegbaj a köbön, hogy elkésünk a vacsoráról. Villám becsekkolás, parkolás díja miatti sokk, 10 perc magunkhoz térés, majd a bátyámmal kedvesen mosolyogva csatlakozunk az európai szakszervezetis képviselők csapatához, Vacsora a Novotelben, méregdrága s idegen. Feszült a légkör, idő, mire összeszokunk megint. A menü kínai, hiába is francia valamint angol (mégsem mond egyikőnknek semmit, hogy mi is fogad majd a tányérunkon). Végül minden fogást túlélünk, még vegetáriánus is akad nekik. A menüt elhoztam emlékül, mert sokkal inkább hasonlít egy színdarabra, mint ételválasztékra. Főszerepben a mimóza s az ibolya. Tervben volt, hogy a mát is még ma összefoglalom, de időközben holnap lett, s reggel futással kezdünk. Első pillanatban bátor vállalásnak tűnt, de mostanra inkább botorságnak tartom. Jó éjt, szép álmokat!

Reggel az volt a tervünk, hogy a napfelkeltét majd a partról nézzük. Füstbe ment persze, mert restek voltunk felkelni. Nincs mit szépíteni. Azért az erkélyről jutott belőle némi hangulat.





A reggeliről nem szólnék s képeket sem közölnék - mindenkinek így a legjobb. :) Persze, szuper hogy nem kellett éhesen elindulni.
A mai napi etap 60 km, végig a tengerparton. Szó sincs autópályáról. A tegnapi naphoz elfelejtettem leírni, hogy Miki mennyire ügyesen vezet hegynek fel, s szerpentinen le, keresztül-kasul szűk utcákon át. Én ugyan rendszeresen ciccegek, meg sziszegek, meg nyomom a féket, próbálom beúzni az oldalam, hátha így elkerülhető a falnak dörgölőzős, autó(s)törős jelenet a Driver 3-as PS2-es játékból, amit bátyám napok óta emleget. Ezért is vezet ma ő, mert Nizzát állítólag betéve tudja a játékból. Ilyen az mikor a virtuális világ megelevenedik. Miki és bátyám a paráimon jókat mosolyog.  De azt érzem, Móni a szíve mélyén megért enegem. Mikor tegnap megérkeztünk Sanremoba és szembesültem azokkal a szűk, de száguldós utcákkal, csak annyit tudtam mondani, hogy eszem, szívem megáll. Bár ismerem a mondást, hogy klasszikust csak pontosan illik indézni, de a nőülési folyamatomhoz kevésbé passzolt volna már az eredeti ford fairlane-i idézet. Azért jót rötyögtünk, mindenki tudta, mire is gondolok. Szóval ma bátyám volt a soros a volánnál, Miki legnagyobb bánatára, mert nem nagyon érzi magát komfortosan autóban, ha nem nála az irányítás. Megint belekezdtem a szokásos téritési próbálkazásomba, hogy tuti van a szomatikus hányingernek valami pszichoizé része is, de aztán lepattintott, ahogy szokott. Ideje lenne végre tényleg elfogadnom, hogy kinek kinek a maga hite szerint. Majd ha nagyon zavarja, kezd vele valamit.

Irány ismét Monte-Carlo, már csak átutazóban, a látvány még megért néhány képet; van benne azért valami amitől "szó bennszakad", ezért mesélnek inkább a képek.







Nizza felé félúton


Itt picit megpihentünk, Gáborék felmásztak az alábbi  hegy tetejére (sem az itt nevét, sem a hegy nevét nem tudom sajnos most visszaidézni), mi meg őriztük az autót, mert parkoló nem akadt egy Oldtimer találkozónak köszönhetően. Sajnos csalódás volt számukra, hogy csak a csúcson, a kis templomnál derült ki, hogy a kilátás nincs ingyen, € 15 fejenként. Tesóm az a típus, aki ilyenkor már csakazért se. De az odavezető út azt mondják, nagyon szép volt. Ilyen is van, hogy nem a cél, hanem maga az út a lényeg.









A szállásunk Nizzában kellemes bugyirózsaszín, de nagyon jól áll neki a halványzöld zsalugáter. Kicsit hamar érünk, de azért elintézik, hogy tiszta szobába érkezhessünk. Segítőkészek - hurrá - van francia vendégszeretet. Viszont a tegnapi vegytiszta franciák képzettársítás mára szertefoszlik. A kilátás bátyáméktól pazar. Épp érkezik egy komphajó, ami Szardínia és Korzika között közlekedik. Monumentális s lebilincselő végignézni, ahogy elnyeli azt a rengeteg személyautót, majd óramű pontossággal és precízséggel kidokkol a kikötőből.











Tavasz van, de lent a parton már rengetegen aranybarnára sülve monokiniznek. Első dolgunk megnézni, milyen is a tengerpart. Jó köves, s erősek a hullámok, de engem most semmi sem tántoríthat attól, hogy megmártózzam a 15 fokos  vízben. Szerencsére Miki is hasonló terveket szövöget, így egy közös ebéd után elválnak bátyáméktól útjaink, s mi a partra, ők meg Nizzába tartanak. Útközben ilyen fák borulnak a partot szegélyező padok fölé. Tavasz van, s minden bódító illatot áraszt. Még azt ki kell nyomoznom, milyen fával is van dolgom. Az illata leginkább jázmin.





A strandolásról nem készült kép - ez is így a legjobb mindenkinek. Irtó hideg volt, nyakig elmerültünk azért a vízben, istibizi április közepén fürödtünk az alig 15 fokos Ligur- tengerben. Majd vagy 2 órát napoztunk s kavicsot gyűjtöttünk. Élvezhettük egy szintén nagyon barátságos (szerintünk kicsit kalahüttyös) nőnek a társaságát, aki mindenáron fotót akart rólunk készíteni, de sajnos (vagy szerencsére) nem sikerült közös nevezőt találnunk a verbális kommunikációban, így sose tudjuk meg valójában mit akart, s ő sem, hogy mi azt miért nem akartuk annyira.



Délután bringát béreltünk a VeloBleu-n, Meglepően flottul ment minden - leszámítva azt, hogy semmi infó nincs a honlapjukon franciától eltérő nyelven, de a Google (Translate) most is a barátunk. Simán regisztráltunk, s már kerekeztünk is a Côte d’Azur-ön, ahol bebizonyosodott, hogy az azúrnak is van legalább 50 árnyalata, ha nem több (de sokkal több). Szabadságélmény - ezt köszönhetem a bringának mindig. A táj része vagyok, de mégis haladok és szárnyalok, és élek, és lemaradok. Miki GoProval vette videóra a látképet, s mivel félt, hogy nincs elég jó kondiban, és majd nem bírja a tempót, így mindig több száz méterrel előttem járt. Szerintem nagyon élvezte.











A nizzai repülőtér látképe alant. Minden 3-5 percben felszáll egy repülő. Miki szerette volna megörökíteni ezt is, nálam meg elszakadt a cérna, hogy miért kell mindig elmulasztani a jelen pillanat teljességét, azért hogy megörökíthessük. Ha mindig csak megörökítünk, akkor hol marad a pillanat megélése. Mintha ellopnánk a jelenből azt a pillantot a sohasebe. S jól tudtam, ez nekem is szól. Egyrészt hogy régóta gondolkodom, hogy milyen okos a hollywoodi filmipar, hogy elénk vetítette a Terminátor filmekben, hogy milyen lesz majd ha a gépek lázadnak, s mert várjuk az emberszabású gépeket, közben nem vesszük észre, hogy mindez már rég zajlik. Csakhogy nem embergépekkel, hanem kütyükkel, telefonokkal, drónokkal, etc. Csak kérdezem, hogy simogatjuk-e annyit egymást mint az okosbigyóinkat? Szoktunk-e olyan csodálattal tekinteni a szeretteinkre, mint amilyen csodálattal egy repülőt, hajót, legújabb okostelót (kinek-kinek mi a szívének legközelebb álló) tudunk isteníteni? Magamtól is kérdem. Annyi időm elmegy Facebookra - most blogra, megörökítésre, de hogy tuti kell ez? Nem lehet, hogy a pillanat úgy teljes, megélve, átélve, s elengedve? Magam sem tudom. Lehet, itt is Anikó első törvénye érvényes, hogy az életben ne vagy-vagy-ban gondolkodjunk, hanem lehet is-is-ben is (nem arra a szervezetre gondolok). Hanem hogy nem kell választanom, hanem találhatok olyan működési módot, ahol Miki szabadon videózhat, én blogolhatok kedvemre, s mindeközben a pillanatot is tudjuk élvezni közösen.



Leültem a tengerpartra s csak éreztem a nagy kékséget.






Kis idő eltelt, mire észrevette, hogy már nem követem bringával, s visszafordult, hogy megkeressen. Aztán leült mellém, elmondtuk egymásnak, ki hogy élte meg az iménti vitát. Beismertük, hogy mindkettőnknek igaza van s hogy végülis egyikőnknek sem, de nem is igazán fontos már. Megjöttek a színek is. Csodás volt ez a mai naplemente, és majdnem elkerekeztünk mellette. Annyira jól értek ahhoz, hogy elrontsak meghitt pillanatokat, de már egyre többször tudok tudatosan kimászni s felhagyni a sértődött kislány működésemmel. Nagyon hálás vagyok a máért. Tesómékért, Mikiért, a szabadságért, barátokért, a két héttel ezelőtti újjászületésért. Élet van - olyan  dolce vita féle.

Annyira sűrű nap volt, ezernyi fenttel s lenttel, minden értelemben. Földrjazilag, gazdaságilag, érzelmileg.
Az egyszerű, de kiadós reggeli után, én blogot írtam, míg mindenki csak toporgott, hogy na menjünk már, mikor érünk már oda?!!? Miki gyorsan körbevideózta a helyet, ahol megszálltunk. Pár fotó a kilátásról s a rálátásról.

Közel 400 km várt ránk Sanremoig (megtanultam végre, hogyan is kell helyesen írni). Megint meseszép tájak, csillió alagút, szerpentinek és a tenger, ahogy felbukkant előttünk - szavak nélküli. Persze falni kell a km-eket, nincs idő bámészkodásra, az autópályán erre lehetőség sem. Mert majd még úgyis látjuk eleget a tengert, de az érzés mégis olyan, hogy sosem tudnék igazán betelni vele.

A szállás egyszerű, de mi nagyon boldogok vagyunk vele. Pazar kívülről, grandiózus benyomást kelt, de belül elég ódon. A lift s a szobákban a fürdő is olyan, mintha csak egy beépített szekrény volna. Megmosolyogtat bennünket. Aztán jön az erkélyjelent. Ilyesmi:



Meg tudjuk szeretni, s tiszta is, nekem ennyi is már bőven sok a boldogsághoz.

Felfedezzük a szezonra egyelőre még csak ébredező várost, élvezzük a meleg homokot, nyugágyban hagyjuk magunkat a nap által cirógatni kicsit. Az esti terv, hogy átmegyünk Monte-Carloba naplementét nézni. Persze lekéssük, mert 8-ra várható, de azzal nem számolunk, hogy a Waze opciók között betikkelhettem valahol, hogy a lehető legkacifántosabb módon jutasson bennünekt a 40 km-re fekvő casinopoliszba. Több mint 1,5 óra alatt sikerül abszolválni az utat. De pazar a látvány végig - megannyi üvegház a sűrűn beépített nyaralóövezetben, meredek hagyoldal egyfelől, s a tenger szikrázó kéksége másfelől. A hegyek felett tornyosuló viharfelhők, a tenger felett a felhőtlen kék ég s napsütés. Víz és ég összeér.

Nagy a kontraszt az olasz határváros Ventimiglia és a francia oldal között. Az olasz rész a Központi pályaudvar című filmre emlékeztetett, Rio de Janeiro utcáira, zsúfolt, élhetetlen, embertelen benyomást keltett. A francia oldalon Menton meg már vegytiszta hangulatot árasztott. A naplementét csak távolról láttuk, ahogy besütött a hegyek között az öbölbe a lemenő nap aranybarna sugara. A háttérben Monte-Carlo mint valami futurisztikus XXII. századi város magasodott a sziklákkal versenyezve, ki éri hamarabb el az eget. A városba érve szavunk elállta a fényűzéstől. Nekem nagyon idegen világ. Még a fák is egyenre vannak vágva, nekik is illik viselkedni. Karót nyelve éreztem magam, pedig még ki sem szálltunk a kocsiból; egy ideig köröztünk, míg parkolóhelyre leltünk. Megcsodáltunk pár luxusautót, luxusvillát, luxushajót, luxuskutyát, luxusembert. Tűnödtem, hogy vajon azért ilyen ellenszenves e világ, mert annyira művi, annyira megalomán, vagy mert annyira elérhetetlen. És az igazság az, hogy valahol mélyen bennem van egy kicsi lány, aki azt érzi, bárcsak ez a fényűzés elérhető lenne, mert akkor minden magától menne, és minden heppiszánsájn lenne, Kicsit haragudtam is Mikire, hogy miért kellett ezért majd 3 órát utazni, és hogy számára mi is ebben a világban a vonzó. De aztán megbeszéltük, hogy egyikőnknek sem ez jelenti a valódi gazdagságot, s az itteni emberek arcán nem azt látni, hogy minden percért hálásak, hogy itt lehetnek, így élhetnek, hogy valóban teljesek lennének. Nagyon jó volt látni, hogy ilyen is van, a teremtett világ ilyen is tud lenni, de szóval a jó hír, hogy nem költözünk Monacóba, se most, se később. Meghagyjuk a gazdagoknak. Bátyámék "sokkot kaptak". Azt hiszem, ez esetben ez valami jót jelentett.

Opera

Csendélet daruval és holdsarlóval






Casino


Némi zöld