Az egyszerű, de kiadós reggeli után, én blogot írtam, míg mindenki csak toporgott, hogy na menjünk már, mikor érünk már oda?!!? Miki gyorsan körbevideózta a helyet, ahol megszálltunk. Pár fotó a kilátásról s a rálátásról.
Közel 400 km várt ránk Sanremoig (megtanultam végre, hogyan is kell helyesen írni). Megint meseszép tájak, csillió alagút, szerpentinek és a tenger, ahogy felbukkant előttünk - szavak nélküli. Persze falni kell a km-eket, nincs idő bámészkodásra, az autópályán erre lehetőség sem. Mert majd még úgyis látjuk eleget a tengert, de az érzés mégis olyan, hogy sosem tudnék igazán betelni vele.
A szállás egyszerű, de mi nagyon boldogok vagyunk vele. Pazar kívülről, grandiózus benyomást kelt, de belül elég ódon. A lift s a szobákban a fürdő is olyan, mintha csak egy beépített szekrény volna. Megmosolyogtat bennünket. Aztán jön az erkélyjelent. Ilyesmi:
Meg tudjuk szeretni, s tiszta is, nekem ennyi is már bőven sok a boldogsághoz.
Felfedezzük a szezonra egyelőre még csak ébredező várost, élvezzük a meleg homokot, nyugágyban hagyjuk magunkat a nap által cirógatni kicsit. Az esti terv, hogy átmegyünk Monte-Carloba naplementét nézni. Persze lekéssük, mert 8-ra várható, de azzal nem számolunk, hogy a Waze opciók között betikkelhettem valahol, hogy a lehető legkacifántosabb módon jutasson bennünekt a 40 km-re fekvő casinopoliszba. Több mint 1,5 óra alatt sikerül abszolválni az utat. De pazar a látvány végig - megannyi üvegház a sűrűn beépített nyaralóövezetben, meredek hagyoldal egyfelől, s a tenger szikrázó kéksége másfelől. A hegyek felett tornyosuló viharfelhők, a tenger felett a felhőtlen kék ég s napsütés. Víz és ég összeér.
Nagy a kontraszt az olasz határváros Ventimiglia és a francia oldal között. Az olasz rész a Központi pályaudvar című filmre emlékeztetett, Rio de Janeiro utcáira, zsúfolt, élhetetlen, embertelen benyomást keltett. A francia oldalon Menton meg már vegytiszta hangulatot árasztott. A naplementét csak távolról láttuk, ahogy besütött a hegyek között az öbölbe a lemenő nap aranybarna sugara. A háttérben Monte-Carlo mint valami futurisztikus XXII. századi város magasodott a sziklákkal versenyezve, ki éri hamarabb el az eget. A városba érve szavunk elállta a fényűzéstől. Nekem nagyon idegen világ. Még a fák is egyenre vannak vágva, nekik is illik viselkedni. Karót nyelve éreztem magam, pedig még ki sem szálltunk a kocsiból; egy ideig köröztünk, míg parkolóhelyre leltünk. Megcsodáltunk pár luxusautót, luxusvillát, luxushajót, luxuskutyát, luxusembert. Tűnödtem, hogy vajon azért ilyen ellenszenves e világ, mert annyira művi, annyira megalomán, vagy mert annyira elérhetetlen. És az igazság az, hogy valahol mélyen bennem van egy kicsi lány, aki azt érzi, bárcsak ez a fényűzés elérhető lenne, mert akkor minden magától menne, és minden heppiszánsájn lenne, Kicsit haragudtam is Mikire, hogy miért kellett ezért majd 3 órát utazni, és hogy számára mi is ebben a világban a vonzó. De aztán megbeszéltük, hogy egyikőnknek sem ez jelenti a valódi gazdagságot, s az itteni emberek arcán nem azt látni, hogy minden percért hálásak, hogy itt lehetnek, így élhetnek, hogy valóban teljesek lennének. Nagyon jó volt látni, hogy ilyen is van, a teremtett világ ilyen is tud lenni, de szóval a jó hír, hogy nem költözünk Monacóba, se most, se később. Meghagyjuk a gazdagoknak. Bátyámék "sokkot kaptak". Azt hiszem, ez esetben ez valami jót jelentett.
Opera
Csendélet daruval és holdsarlóval
Casino
Némi zöld
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen